Tudom, jó régen nem írtam már, de most szeretném megosztani veletek, hogy miért épp a Slow Down (lassíts kicsit) elnevezést választottam a blog számára.
Őszintén szólva nem rajongok ezért a rohanó világért amiben élünk, és személy szerint úgy gondolom, hogy egyszerűbb, emberléptékűbb életet kéne élnünk, testi, lelki, szellemi harmóniában önmagunkkal, és harmóniában a természettel is, mint azt elődeink is tették.
Az a tapasztalatom, hogy a nagy rohanásban, és a mindenfelé megfelelni akarásban (főleg mi nők), száz felé szakadunk, és közben teljesen elfelejtettük mi fontos igazán. Látom, és olvasom nap mint nap a rendkívüli bölcsességeket a szociális médiában arról, hogy hogyan kéne élnünk, önmegvalósításról, és az álmaink megéléséről, miközben sokan azt sem tudják mit is szeretnének igazán. Ami nem is csoda, hiszen annyi külső behatás ér minket.
A médiumok azt sugallják, hogy akkor leszel boldog, és értékes életet élő emberi lény, ha családod van, sugárzóan boldog gyerekeid, jól kereső férjed, te pedig tűsarkúban, és vibráló fehér blúzban rohansz keresztül az irodán hónod alatt az aktuális projekt jegyzeteivel, füleden a telefonnal, és a blúzod fehérségével vetekedő szikrázóan fehér fogsorod villan ki ragyogó mosolyod mögül. Majd ugyanezzel a mosollyal intézed a bevásárlást, a főzést, és tanulsz a gyerekeddel. Ja és persze az egész napi rohangálás közepette, nem keletkezik egyetlen ránc sem a szoknyádon, nem ordítasz legalább magadban pár óra elteltével a fájdalomtól a tűsarkú cipőben, és hát a legfontosabb, a hajad is pont olyan tökéletes, mint reggel amikor elindultál.
Én igazán nagy híve vagyok a pozitív dolgoknak, úgy általában, de valljuk be ez az ideál, amit sugároznak felénk több mint természet ellenes, mi több teljes képtelenség, és hát itt kezdődnek a problémák, mert amikor mi magunkat nem ilyennek látjuk, hajlamosak leszünk elhinni, hogy bennünk van a hiba, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyunk. Ráadásul a szociális média sem túl nagy segítség, hiszen ezeken a felületeken mindenki igyekszik a lehető legtökéletesebb képet festeni az életéről, amitől mi még szarabbul érezzük magunkat, hisz ott is mindenkit jobbnak látunk magunknál.
A helyzet az, hogy nem a társadalmi elvárásoknak, vagy a szüleink elvárásának kell megfelelnünk, a szomszédénak meg pláne nem, hanem meg kell tanulnunk, úgy élni, ahogy nekünk jó, ahogy mi szeretnénk, hogy mi büszkék lehessünk magunkra, és úgy érezzük teljes életet élünk. Márpedig ez mindenkinek mást jelent, valaki anya szeretne lenni, másvalaki üzlet asszony, valaki orvos, vagy állat védő, és még sorolhatnám.
Tehát mindenkinek magának kell megtalálnia, hogy mi teszi boldoggá valójában, de ennyi külső hatás között már nem halljuk a saját gondolatunkat sem. Ráadásul a mindennapi rohanásban, a hatalmas elfoglaltságban még csak esélyünk sincs meghallani. Ezért kell lelassítani, kell találni a nap folyamán egy kis időt amikor elvonultan egy csendes helyre átadjuk magunkat a gondolatainknak, érzéseinknek, hogy rájöhessünk, mi mit szeretnénk.
Az "elfoglaltságnak" az a nagy csapdája, hogy remek kifogásként használható arra, miért nem tesszük azt ami számunkra a lelkünk mélyén fontos, és ebből az "elfoglaltásgból" szépen szokás lesz, keressük a lehetőségét, hogy mitől lehetnénk "elfoglaltak" már csak azért is mert a külvilág szemében ettől leszünk jók, és nem mellesleg ettől érezzük úgy, hogy mi irányítunk.
Pedig valójában csak félünk, félünk megírni azt a könyvet, vagy belekezdeni abba az üzletbe, vagy elkezdeni edzeni arra a maratonra, és így tovább. Hiszen minden változás félelmetes, ráadásul mi van ha nem sikerül, pontosabban ha nem sikerül elsőre. Félünk beletenni a munkát, félünk szembenézni azzal, hogy hol tart az életünk valójában, hogy milyen messze vagyunk attól amit megálmodtunk, félünk, hogy nem vagyunk elég jók. Olyan is van aki annyira hiszi, hogy nem elég jó, hogy úgy érzi, még ha sikerülne is valami csoda folytán, nem érdemelné meg a sikert. Ezek elől menekülünk az "elfoglaltságba", pedig ez valójában a legtöbb esetben nem túl produktív, inkább csak valami mérgezett egér módjára való rohangászás.
A megoldás pedig a lassítás, nem több dolgot kell elvégezni, hanem kevesebbet, a tényleg fontos dolgokat, de azt rendesen, fokuszáltan, prioritásokat felállítva, időt szakítva az álmaink megvalósítására is.
